1. RÉSZ
Az inge alá rejtette, majd rohanni kezdett a Morelos negyed egyik omladozó bérháza felé, mintha attól félne, hogy valaki bármelyik pillanatban elragadhatja tőle.
Heteken át azt hittem, egy kisebb testvérnek viszi.
Aztán egy délután követtem.
Elena Márqueznek hívnak. Ötvennégy éves voltam, és édes péksüteményeket árultam a mexikóvárosi La Merced piac előtt. A fiút Emilianónak hívták, és legfeljebb tízéves lehetett. Hajnal óta cipőket pucolt az utcán. Mire odaért a standomhoz, a keze fekete volt a cipőkrémtől, az ajka kiszáradt, a gyomra pedig teljesen üres volt.
A péksüteménybe mégsem harapott bele soha.
– Miért nem kóstolod meg? – kérdeztem tőle egyszer. – Még meleg.
Emiliano szorosan a mellkasához ölelte a papírzacskót.
– Mert az anyukám tegnap óta nem evett.
A válasza összetörte a szívemet.
Az édesanyja lebénult. Egyetlen szobában élt, és képtelen volt felkelni az ágyból. Emiliano abból az egyetlen péksüteményből etette, amelyet egy egész napi munka után meg tudott vásárolni.
Attól kezdve mindig adtam neki még egyet ajándékba.
A fiú azonban azt sem ette meg.
Mindkettőt hazavitte az édesanyjának.
Egy délután feldagadt arccal, az ajkán rászáradt vérrel jelent meg. Az utolsó érméit az asztalomra tette, és alig hallhatóan megszólalt:
– Egy tejes zsemlét kérek. Anyukám egyre rosszabbul van.
Abban a pillanatban bezártam a standot.
– Vigyél el hozzá.
Emiliano elsápadt.
– Nem lehet.
– Orvosra van szüksége.
– Anya megtiltotta, hogy magához vigyem.
Jeges borzongás futott végig rajtam.
– Az édesanyád ismer engem?
A fiú felkapta a péksüteményt, és futásnak eredt.
Követtem a piaci standok között, átkeltem két széles sugárúton, majd utána beléptem egy nyirkos, omladozó falú bérház udvarára. Felszaladt a második emeletre, és besurrant egy szobába, amelynek ajtaja már alig maradt a helyén.
Ekkor egy nő hangját hallottam odabentről:
– Emiliano, mondd meg az igazat… Elena asszony meglátott?
Hirtelen nem kaptam levegőt.
Ismertem azt a hangot.
Tizenkilenc éven át hallottam, ahogy „anyának” szólít.
Belöktem az ajtót.
A keskeny ágyon egy csontsovány nő feküdt. A lábai mozdulatlanok voltak, az arcát több sebhely borította. A nyakában egy apró ezüsthold függött.
Ezt a nyakláncot én ajándékoztam a lányomnak, Valeriának a tizenötödik születésnapjára.
Valeria tizenhárom évvel korábban meghalt.
Legalábbis a férjem ezt hitette el velem.
– Anya… – suttogta a nő, majd zokogásban tört ki.
Mielőtt odaléphettem volna hozzá, lépteket hallottunk a lépcsőn.
Emiliano lekapcsolta a lámpát, és elrejtett egy függöny mögé.
Az ajtó kinyílt.
A belépő férfi ugyanazt a szürke inget viselte, amelyben aznap reggel elment otthonról.
Ernesto volt az.
A férjem.
Egy gyógyszerekkel teli zacskót tett az ágy mellé, végignézett lebénult lányunkon, majd így szólt:
– Figyelmeztettelek, hogy tartsd távol azt a gyereket a pékséget vezető asszonytól. Ha Elena megtudja, hogy életben vagy, ezúttal nem egyszerű baleset fog történni.
2. RÉSZ
A számra szorítottam a kezem, nehogy felsikítsak.
A függöny mögött annyira remegett a lábam, hogy a falnak kellett támaszkodnom. Ernesto kevesebb mint három méterre állt tőlem.
A férfi, aki mellett harminc éven át aludtam.
A férfi, aki a karjában tartott, amikor a lányunk állítólagos halálát sirattam.
Valeria gyűlölettel nézett rá.
– Emiliano csak egy gyerek. Nem irányíthatsz mindent.
– Eleget tudok irányítani – válaszolta Ernesto. – Holnap aláírod a dokumentumokat.
– Már megmondtam, hogy nem írom alá őket.
– Akkor a fiú nem dolgozik tovább az utcán. Intézetbe kerül. Te képtelen vagy gondoskodni róla. Egy jövedelem nélküli nyomorék vagy.
Emiliano ökölbe szorította a kezét, de az anyja intett neki, hogy maradjon csendben.
Ernesto elővett egy fekete dossziét.
